Fedezze fel azokat a negatív gondolatokat és attitűdöket, amelyek egy személy helytelen alkalmazkodásának középpontjában állnak.

A hang önmagával és másokkal szembeni negatív gondolatok és attitűdök sorozatából áll, amelyek a személy helytelen alkalmazkodóképességének középpontjában állnak. Felfogható a védelmi rendszer nyelveként. A hang nem korlátozódik a gondolatokra, attitűdökre és hiedelmekre; szorosan kapcsolódik a harag, a szomorúság, a szégyen és más primitív érzelmek különböző mértékéhez. Úgy is felfogható, mint egy ráfedés a személyiségre, amely nem természetes vagy harmonikus, hanem kívülről tanult vagy rákényszerített.

A hang másodlagos védekezésként értelmezhető, amely támogatja a fantázia kötelékének elemeit és az önnevelési folyamatot (az én jutalmazása és megbüntetése). Ez a belső kommunikáció egyik formája – kritikus és cinikus, olykor öngondoskodó és önmagunkat dicsérő, de mindig káros gondolatok önmagunkkal vagy másokkal szemben –, amelyet hajlamosak vagyunk úgy „hallani”, mintha beszélnének. Ide tartoznak az olyan támadások, mint: „Olyan hülye vagy”, „Soha egyetlen lány sem fog kedvelni”, „Soha nem tudtál rendesen elintézni a dolgokat” vagy „Nem bízhatsz benne”, „Mindig hazudni fog neked, – A férfiak csak gonoszak.

A kritikus belső hangokat gyakran futó kommentárként élik meg, amely jelentős fájdalmat és szorongást okozó módon értelmezi az interakciókat és az eseményeket. A hang kritikus, pesszimista fogalmakkal határozza meg a helyzeteket, nagyrészt múltbeli események alapján. Hasonló a lencséhez vagy szűrőhöz, amely komor fényt vet a világra, ami viszont mélységes negatív hatással van hangulatunkra és érzéseinkre. Megkülönböztethető a konstruktív erkölcsi befolyástól. Ehelyett tekintélyelvűen értelmezi az erkölcsi normákat és az értékrendszereket, olyan „kell” formában, amely kemény kritikához és önvádhoz vezet. Még a látszólag pozitív, öngondoskodó hangok is, amelyek a felszínen támogatónak tűnnek, bántóak, félrevezetőek és működésképtelenek lehetnek. Egy irreális felhalmozódás megteremti a terepet az önmaga elleni későbbi támadásokhoz.

A hangos támadásokat néha tudatosan élik meg, de leggyakrabban csak részben tudatosak, vagy akár teljesen öntudatlanok is. Általánosságban elmondható, hogy az átlagember nagyrészt nincs tisztában öntámadásainak mértékével, és azzal, hogy viselkedésének nagy részét a hang befolyásolja, sőt irányítja.

Az öntámadások vagy a hangok intenzitása változó, az enyhe önvádtól az erős önvádig és az öngyilkossági gondolatokig terjed. Önkorlátozó, önpusztító cselekvések széles skáláját váltják ki, a pozitív törekvések elől való visszavonulástól vagy a pozitív törekvések feladásától a testi bántalmazásig vagy a tényleges öngyilkosságig.

Valójában, amit elmondunk magunknak az életünk eseményeiről és tapasztalatairól szóló hang formájában, az sokkal károsabb és több nyomorúsághoz járul hozzá, mint maguk a negatív események vagy történések. De honnan jönnek ezek a kritikus hangok?

Az önkritikus és önpusztító gondolkodási folyamatok eredete

A csecsemő bizonyos genetikai hajlamokkal érkezik erre a világra, és élete első évében, amikor az agy a maximális fejlődésen megy keresztül, mélyen befolyásolják az események. Ez az az időszak, amikor a csecsemő a leginkább befolyásolható, és tapasztalatai preverbális szinten vannak. A szülői téves ráhangolódás, a csecsemő alapvető szükségleteinek kielégítésének elmulasztása, az elutasítás és a csecsemő felé irányuló rosszindulatú attitűdök erőteljes nyomot vagy ősi érzést hagynak maguk után. Ha a szülőkkel való helytelenül hangolt interakciót nem javítják kellőképpen, a baba félelem, szégyen, düh, szomorúság és/vagy apátia keverékét tapasztalja meg.

A kutatások kimutatták, hogy a szégyen egy olyan primitív érzelem, amely erősen összefügg a szülői elutasítással a fejlődés legkorábbi szakaszában, amikor is a csecsemő magába olvasztja azt az érzést, hogy piszkos, rossz vagy nem szerethető. homályos emlékek, képek és ősi érzelmek formájában.

Az énrendszer és az én-ellenes rendszer

Ahogy a gyermek fejlődik és elsajátítja a verbális készségeket, negatív címkéket és specifikus verbális támadásokat alkalmaz önmagára, amelyek kifejezik belsős kezdeti érzelmeit. Ahogy a gyerekek élik az életet, finomítják és kidolgozzák önkritikus attitűdjüket és gondolataikat, és új címkéket alkalmaznak magukra. Ezek a destruktív attitűdök vagy hangok a személyiség különálló és különálló aspektusát alkotják, amelyet én-ellenes rendszernek neveztem.

Ezzel szemben az énrendszert az egyén egyedi jellemzői alkotják, beleértve biológiai, temperamentumos és genetikai tulajdonságait, a tapasztalatok és a képzettség folyamatos hatásait, valamint a szülők pozitív tulajdonságainak és törekvéseinek beépülését. A szülők élénk attitűdje, pozitív értékrendje és aktív életvitele könnyen asszimilálható az azonosulás és utánzás folyamatán keresztül, és részévé válik a gyermek fejlődő személyiségének.

Az élet későbbi szakaszában ez a két rendszer jól megalapozottá válik, és közvetlen ütközésbe kerül. Az, hogy ez a konfliktus hogyan oldódik meg az idő múlásával, erőteljesen befolyásolja az egyén életútját és boldogságát vagy boldogtalanságát. Az én-ellenes vagy hangfolyamat közvetlenül befolyásolja a személy kötődési mintáját és annak fennmaradását a felnőtt élet során. Mint ilyen, befolyást gyakorol az interperszonális kapcsolatok minden aspektusára.

Ahogy az egyéneknek megosztott nézetük van önmagukról, úgy az életükben élő emberekről is merőben ellentétes nézeteik vannak. A hang nemcsak azt a funkciót tölti be, hogy megtámadja az ént; mások felé is irányul. Ezek az ellentétes nézőpontok a mindannyiunkban létező mély megosztottság jelei.

A hang és a kötődés elmélete

A hang úgy működik, hogy az egyéneket érzelmileg a szüleikhez köti azáltal, hogy egy belső, szülői nézőpontot támogat, amely továbbra is tanácsot ad, irányít, irányít és büntet. A hangkoncepció és a kötődéselméleti szakemberek által leírt belső működési modellek között határozott hasonlóságok vannak. Mindkét esetben az önmaga kritikus nézetei, a mások iránti bizalmatlanság és a visszautasítással kapcsolatos elvárások, amelyek az érzéketlen, rosszul beállított vagy elutasító szülőkkel kapcsolatos korai tapasztalatokból erednek, általában olyan alapvető hiedelmekké vagy kognitív sémákká válnak, amelyek befolyásolják az egyén viselkedését a felnőtt kapcsolatokban. Amikor a kötődési rendszert a potenciális veszteség valós vagy képzelt fenyegetése fenyegeti, alapvető ősi érzések ébrednek fel, és általában megnövekszik a hangtámadások száma önmagam és mások ellen egyaránt.

A hang az egyén személyes identitásával kapcsolatban

Az internalizált hangok a fejlődő egyén alapvető identitásának állandó részévé válnak, bár kezdetben nem volt lényeges érvényesség a címkéknek. Közvetlenül a hibás szülőkre és nevelési gyakorlatokra vonatkoztak, és a gyermek alapvetően ártatlan volt. Később, amikor belsővé teszi az eredetileg fájdalmas érzelmeken és traumákon alapuló címkéket, hajlamos arra, hogy a beépített hangok alapján örökítse meg és jelenítsen meg nem vonzó tulajdonságokat és viselkedéseket. Ily módon a gyermek érvényesíti és megerősíti negatív identitását.

Más szóval, a magukról hamis premisszákon cselekvő gyerekek és felnőttek véletlenül megerősítik önmagukról alkotott kritikus elképzelésüket. Később ez megzavarja a személy egyéniesítési kísérletét, és stabil, pozitívabb énképet alakít ki.

Következtetés

Az én könyvemben A belső ellenség: Elválasztáselmélet és hangterápia , összefoglalom a hang eredetével és funkciójával kapcsolatos gondolkodásomat. Lényegében a destruktív gondolkodási folyamat vagy hang a következőket képviseli: 1) a gyermek felé irányuló negatív és kritikus attitűdök internalizálása a szülők vagy jelentős gondozók által a korai környezetben, 2) a szülők vagy más jelentősebb személyek rossz alkalmazkodási képességének nagyrészt tudattalan utánzása, nézőpontok (azaz az emberekkel és párkapcsolatokkal kapcsolatos averzív, cinikus attitűdjük), 3) védekező életszemlélet, amely a kialakuló években átélt érzelmi fájdalomra épül. Minél nagyobb a gyermekkorban átélt trauma, annál intenzívebbek lesznek a hangrohamok.

Annak érdekében, hogy megőrizzék az önmaguk és mások iránti együttérzés érzését, az embereknek szembe kell nézniük azokkal a belső hangokkal, amelyek azzal vádolják őket, hogy nem megfelelőek, pusztítóak vagy rosszak. Ebben a tekintetben terápiás szempontból értékes, ha az ember egyre tudatosabbá válik hangrohamaival, majd megtámadja őket. Az önmagával szembeni cinikus, önkritikus vagy ellenséges önmaga iránti puszta felismerés részben megváltoztatja a destruktív hozzáállást. Még akkor sem kell ellenséges magatartást tanúsítani, ha van is bizonyos igazság az öntámadásokban. Bölcs dolog követni azt az elvet, hogy soha nem helyénvaló vagy értékes önmagát támadni. Természetesen az embereknek lehet és kell is konstruktívan értékelniük viselkedésüket, és megtanulniuk kiküszöbölni negatív tulajdonságaikat és reakcióikat, de ennek a folyamatnak nem kell büntető jellegűnek lennie. Ehelyett terápiás hatású a hangos támadások elleni küzdelem azzal, hogy ugyanazokat a kérdéseket egy együttérző hozzáállással helyettesítjük.

Ha ilyen módon dolgozunk önmagán, az elősegítheti a fejlődést, de jelentős erőfeszítést és szorgalmat igényel. Ezenkívül a legjobb eredmény eléréséhez szükség lehet hivatalos „hangterápiára” egy szakemberrel. A belső ellenséggel való szembenézés és hatásainak ellensúlyozása felszabadító, mivel az emberek személyesen fejlődhetnek a terápia során vagy azon kívül. Megtapasztalhatják a változó identitást, nem pedig a rögzített identitást, és nyitottak maradnak a személyes növekedésre és fejlődésre.

A formális hangterápia során alkalmazott technikákról és eljárásokról a következő blogomban lesz szó.