Szülőként nyugodtan kijelenthetjük, hogy első számú célunk, hogy gyermekeink biztonságban és szeretetben érezzék magukat. Sok a szürke terület és nézeteltérés azonban azzal kapcsolatban, hogy a szülői nevelés milyen megközelítésével éri el ezt a célt. A jó szülői nevelés azt jelenti, hogy minden másodpercben a gyerekei mellett kell maradni, figyelmeztetve őket a sarkon leselkedő esetleges veszélyekre? Vagy inkább lazább megközelítésről van szó, teret adva nekik a fejlődésre és a hibáikból való tanulásra? Hány szabály elég? Hány túl sok? A mindennapi tevékenységükben való részvételem helikopteres szülői nevelés? Az érintettség hiányát elhanyagolják?

Az igazság az, hogy bár nem lehet tökéletes szülő lenni, sokféleképpen lehet jó szülő lenni. Bármi legyen is az egyedi megközelítésünk vagy sajátos hiedelmeink, érdemes perspektivikusan látni szülőként betöltött szerepünket, biztonságos bázisként, ahonnan gyermekeink nyugodtan kimerészkedhetnek és felfedezhetik a világot. Ha megtaláljuk ezt az egyensúlyt a gyermekeink védelme és a saját útjuk megtalálása között, az nagyon szép lépés, de vannak bizonyos elvek, amelyeket szem előtt kell tartani, és azt hiszem, minden szülő számára hasznos lehet.

1. A legerősebb tanítási eszközed az, ahogyan éled a saját életed. Ha a gyereknevelésről van szó, a tetteink többet számítanak, mint a szavaink. Gyermekeink születésük pillanatától kezdve kapcsolatba akarnak lépni velünk; utánoznak minket. A gyerekeink példaképének lenni arról szól, hogyan éljük az életünket és hogyan viszonyulunk az emberekhez, nem pedig arról, hogyan mondjuk meg gyermekeinknek, hogy éljenek az övékével. Példát kell mutatnunk. Ez azt jelenti, hogy feltesszük magunknak a kérdést: Hogyan beszéljek a gyerekeimmel? Beszéljek a párommal előttük? Hogyan mutathatom ki az empátiát? Nagylelkűség? Kemény munka? Teremthetünk szabályoldalakat és elváráshegyeket, de gyermekünk többet tanul abból, hogy látja, hogyan kezeljük az életet. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: „rugalmas vagyok-e és létfontosságú vagyok abban, ahogyan hozzáállok a számomra fontoshoz?”

Ha szenvedélyünk és értelmünk van saját életünkben, az arra tanítja gyermekeinket, hogy ugyanúgy érezzenek az övék iránt. Szenvedélyük és érdeklődésük nem egyezik meg a miénkkel, de hozzáállásuk és hozzáállásuk a mi példánkból tanulható. Például a friss tanulmány kimutatták, hogy a gyermekkori elhízás közvetlenül összefügg a szülő életmódjával, és ha a szülőknek egészséges szokásaik vannak, akkor a gyerekeik is így lesznek.

2. Felajánljon szabadságot biztonságos határokon belül. A gyerekek szabadon akarnak futni, de csak akkor érezhetik igazán biztonságban magukat ehhez, ha biztonságos alapot biztosítunk a kiutazáshoz. Ennek a biztonságérzetnek egy része természetesen abból fakad, hogy rájuk hangolódunk, szeretjük és ragaszkodunk hozzájuk, amikor szükségük van ránk. Ez abból is adódik, hogy olyan határok vannak, amelyek struktúrát kínálnak és jelzik a gondoskodást. Ezek közé tartozhatnak bizonyos viselkedési normák, például annak ismerete, hogy bizonyos módon bánunk másokkal, megosztjuk a felelősséget, és gondoskodunk egymásról.

Amikor gyermekünket a világ közepeként kezeljük, vagy azonnal kiéljük minden vágyát, valójában sok bizonytalanságot kelthetünk benne, és alacsony frusztrációs toleranciát kelthetünk, ami korlátozza későbbi életében. Nagy szolgálatot teszünk gyermekünknek azzal, hogy megtanítjuk neki, hogyan kezelje a csalódottságot és a frusztrációt, és hogyan tegyen dolgokat önmagáért és másokért.

Tágabb célunk az kell legyen, hogy bátorítsuk és ünnepeljük gyermekünk függetlenségét, miközben mindig biztonságos és szeretetteljes alapot nyújtunk. Megmutathatjuk gyermekeinknek, hogy mellettük állunk anélkül, hogy túlságosan tolakodnánk, ha támogatjuk egyedi, a miénktől elkülönülő érdeklődésüket. Bátoríthatjuk őket felfedezésre és kalandokra anélkül, hogy túlságosan megerőltetnénk őket. Amikor bántanak, megnyugtathatjuk őket oly módon, hogy megmutassuk, hogy minden rendben lesz, és megtanítjuk nekik, hogyan vigyázzanak magukra, ha valami rosszul sül el, így kialakul bennük a saját rugalmasságuk érzése. Ily módon megtanítjuk őket arra, hogy szabaduljanak meg tőlünk, miközben megmutatjuk nekik, hogy irántuk való érzésünk mindig ott van.

3. Törekedjünk arra, hogy megértsük gyermekeinket olyannak, amilyenek. Szülőként nehéz nem kivetíteni magunkat a gyerekeinkre. Nehéz az is, hogy a legjobbat kívánva ne tereljük túl nagy nyomást rájuk. Csak akkor tudunk igazságot tenni gyermekeinknek, ha felismerjük, hogy nem mi vagyunk. Ők a saját külön embereik. Az ő érdekeik nem feltétlenül a mi érdekeink. A saját útjukon járnak, és nem mindig tudjuk, hogyan viszonyuljunk ehhez az úthoz. Kíváncsiak lehetünk és érdeklődést mutathatunk arra, hogy megismerjük őket olyan egyéneknek, akik. Különféle helyzetekben és interakciókban megfigyelhetjük őket, és megtapasztalhatjuk, mi inspirálja vagy vonzza őket. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne írjunk elő szabályokat vagy korlátozásokat az úton.

Szülőként a felelősségünk része, hogy gyermekeinket saját felelősségtudattal ruházzuk fel. Ez tulajdonképpen a tisztelet felajánlása, hogy bizonyos dolgokat elvárunk tőlük. Ha megtanítják nekik, hogyan gondoskodjanak önmagukról, otthonukról vagy iskolai munkájukról, hozzáértőnek és jónak érzik magukat. Ez segít bennük a céltudatosság és az önbecsülésük felépítésében. A velük szemben támasztott elvárásainkat azonban egyensúlyba kell hoznunk saját egyéni szenvedélyeik vagy érdekeik teljes szívből való támogatásával.

Mindig teret kell biztosítanunk gyermekeinknek, hogy megkereshessék, mi világítja meg őket, és megtalálják a helyüket. Támogathatjuk őket azzal, hogy segítünk ott, ahol szükség van ránk, és visszalépünk, amikor szükségük van függetlenségükre. Ennek a térnek a létezésének engedélyezése megmutatja gyermekeinknek, hogy tiszteljük őket egyedi és különálló emberekként. Azáltal, hogy elfogadjuk és bátorítjuk őket, hogy legyenek saját érdekeik, gyermekeink számára a szeretet és elfogadás valódi érzését kínáljuk. Nem számít, milyen irányelveket támasztunk magunkra, mint szülőkre, a szeretet és az elfogadás hiteles érzése az iránt, hogy kik is valójában gyermekeink, a legfontosabb ajándék, amit adhatunk nekik.