Küzdjünk a fájdalmas valóságokkal, vagy kerüljük el őket?

Bár a pszichológiai védekezés bizonyos fokú kényelmet és biztonságot nyújt, a felnőtt életben torzulásokra és helytelen alkalmazkodásra is hajlamosít. Pedig a védekezés különböző mértékű kialakítása virtuálisan szükséges a fejlődő gyermek számára. Minden gyermek bizonyos mértékű érzelmi fájdalmat és frusztrációt tapasztal fejlődési éveiben, már csecsemőkorától kezdve. Az újszülött maximálisan sérülékeny és teljes mértékben reagál a stresszre, de a pszichés traumákat és a szülői téves behangolást nehéz kívülről észlelni ebben az időszakban. Ez az az időszak, amikor az agy gyorsan fejlődik, és az érzelmi élmények kemények, és a csecsemőnek nincsenek szavai vagy nyelve, hogy kifejezze vagy megmagyarázza érzelmi állapotát.

Még viszonylag jóindulatú légkörben is előfordul némi károsodás a csecsemő szenzoros bemenetekkel szembeni fokozott reakciókészsége miatt, például túlingerlés és/vagy alulstimuláció. A védekezés kialakulásának első feltétele, hogy az emberi csecsemő fizikai és pszichológiai túlélése érdekében tartósan függ a szüleitől. Guntrip (1961) szerint „A csecsemőnek „annyira feltétlen szüksége van a megbízható anyai támogatásra, és az, hogy azt nem nyújtja annyira általánosnak, hogy „a különböző mértékű neurotikus instabilitás… inkább szabály, mint kivétel” (385. o.). Az érzéketlen szülővel való látszólag ártalmatlan interakciók súlyosan befolyásolhatják a gyermek jólétét. Még a viszonylag „jó” szülőknek is vannak bizonyos korlátai és hiányosságai, amelyek károsítják a gyermek feltörekvő énjét.

Az élet első 18 hónapjában a csecsemő vagy a kisgyermek agyában fontos idegi kapcsolatok létesülnek. Amikor a gyermek kemény vagy riasztó interakciókat él át a szülővel, az átélt stressz megnehezítheti a gyermek számára, hogy szavakat generáljon érzéseire, vagy értelmes történetet alkosson belső életéről. A fizikailag bántalmazott gyermekek nagymértékben negatív hatással vannak, míg az elhanyagolt gyermekek lapos hatást mutatnak. De a legrosszabb forgatókönyv egy olyan gyermeknél fordul elő, aki bántalmazást és elhanyagolást is átél (Schore, 2003). Egyetértés van abban, hogy a személyközi eredetű súlyos trauma felülírhat minden genetikai, alkotmányos, szociális vagy pszichológiai rugalmassági tényezőt. Ami az elhanyagolás, a rossz bánásmód és más mérgező környezeti tényezők felnőttkori működésre gyakorolt ​​hosszú távú hatásait illeti, a kutatások kimutatták, hogy a káros gyermekkori élmények száma arányos a felnőttkori orvosi és pszichológiai rendellenességek súlyosságával (Edwards et al, 2003).

Sajnos, még ha a gyermek viszonylag sértetlenül túlélte is az interperszonális traumák okozta stresszt, meg kell küzdenie az egzisztenciális szorongás fájdalmas hatásaival. A halálfélelem önmagában is elegendő ok a védekezés kialakulásához.

Minden emberben van egy alapvető konfliktus, amely a fájdalmas valóságokkal való küzdelem vagy azok elkerülése közötti választás középpontjában áll. A kérdés az, hogy érzelmi fájdalommal éljünk, vagy megvédjük magunkat, és egy irreális világba meneküljünk. Mindannyian szembesülünk ezzel az alapvető dilemmával. Ennek a konfliktusnak a védettebb életmód felé történő megoldása általában káros hatással van az egyén érzelmi egészségére és általános működésére, ugyanakkor a pszichológiai védekezés kialakulása elkerülhetetlen, ha a fejlődő gyermekben felhalmozódik a szorongás és az érzelmi fájdalom.

Egy megvédett életmód leírása

Amikor az embereket megvédik, hajlamosak semlegesíteni tapasztalataikat, és jelentős mértékben elveszítik önmaguk és mások iránti érzelmeiket. Ebben az önvédő állapotban a tekintetük befelé irányul önmagukra, nem pedig kifelé, másokra. Csökkent képességük a szeretet felajánlására és elfogadására, és hajlamosak korlátozni a személyes tranzakciókat, az adást és a fogadást egyaránt.

Ban ben A belső ellenség: elválasztáselmélet és hangterápia Hangsúlyozom, hogy ezt a belső állapotot meg kell különböztetni az önreflexióval, önvizsgálattal, kreatív munkával, meditációval vagy más spirituális és intellektuális tevékenységgel egyedül töltött időtől. Lényegében egy olyan folyamatot foglal magában, amelynek során inkább tárgynak tekintjük magunkat, mint személynek. Minden egyén sajátos módszereket fejleszt ki arra, hogy eltompítsa és elaltassa magát, és elszakadjon a kellemetlen érzelmektől és élettapasztalatoktól.

A befelé irányuló vagy megvédett személy főbb jellemzői a következők: (a) érzelmek elvesztése és különböző fokú deperszonalizáció; (b) a függőséget okozó, öntápláló anyagokra és magatartásformákra való támaszkodásra való hajlam; (c) az elszigeteltség és a fantáziakielégítés előnyben részesítése a valódi eredményekből vagy az intim kapcsolatból származó elégedettséggel szemben; és (d) általában cinikus, gyanakvó attitűdök másokkal szemben és önkritikus, öngyűlölő hozzáállás önmagunkhoz.

Alapvetően a pszichológiai védekezés, mint a racionalizálás, az elfojtás, a tagadás és a kivetítés korlátozza az élettapasztalatot; eltorzítani a valóságról alkotott felfogást; hajlamosítanak a maladaptív válaszokra; elkerülje a szükséges kockázatvállalást; és jelentős szerepet játszanak az ismétlési kényszerben – az emberek hajlamosak megismételni ugyanazokat a hibákat és a nem működő kapcsolati döntéseket. Végül a védekezés negatívan befolyásolja az interperszonális kapcsolatokat, különösen a romantikus partnerrel vagy a gyermekekkel. Hozzájárulnak az emberek szándékainak félreértelmezéséhez és a másokra való általános félrehangolódáshoz.

Egy embert nem lehet ártatlanul megvédeni. A védekezés nemcsak neked fáj, hanem másoknak is, különösen a hozzád legközelebb állóknak. A védekezés hajlamos kizárni vagy megzavarni a valódi és kielégítő kapcsolatok kialakulását. Elszigeteltnek és potenciálisan paranoiásnak érzi magát azokkal szemben, akikkel egyébként meleg és meghitt eszmecserét élvezhetne.

Amennyire megvédenek, elzárják attól, hogy valódi érzéseket éljen át – a jót, a rosszat és a csúnyát. Különböző mértékben zsibbadt állapotban járod végig az életed.

A megvédett egyének bűntudati reakciókban szenvednek, különösen az egzisztenciális bűntudattól. Megbánják a nem teljesen megélt életüket. Ezenkívül ki vannak szolgáltatva az önkritikus gondolatoknak arról, hogy megvédik őket vagy elérhetetlenek. A megvédett élet tehetetlen érzést hagy az emberekben, és összeköttetésben tartja őket múltjukkal, annak ellenére, hogy milyen nyomorúságos lehetett.

Bár részben felismerhetjük, hogy már nincs szükségünk arra a fajta védelemre, amit korábban nyújtottunk, gyakran ragaszkodunk hozzá, mintha az életünk múlna rajta. Például miért van olyan sok ember továbbra is torz vagy akár negatív képzete önmagáról, függetlenül attól, hogy ez mennyire irreális? Miért olyan nehéz megváltoztatni ezt a hamis identitást vagy feladni más szokásos védekezést, még akkor is, ha megértjük azok káros hatásait?

Végül a védett személy életét gyakran a függőséget okozó kötődésekhez való kétségbeesett ragaszkodás és az önnyugtató, öntápláló szokásmintákra való támaszkodás jellemzi. Mivel ezek a védekező minták önmagukból táplálkoznak, és végül megszokottá válnak, a működés széles területein fokozatosan gyengülnek. Ezek a minták nemcsak energiávesztést okoznak az embereknek, de negatívan befolyásolják életük jelentős területeit, és korlátozzák kezdeményezőkészségüket.

Összefoglalva, minden ember érzékeny egy bizonyos fokú traumára a fejlődési éveiben, és hajlamos védekezni a fájdalom kivédésére. Bár ezek az önvédelmi mechanizmusok bizonyos fokú megkönnyebbülést kínálnak, a felnőtt életben torzulásokhoz és maladaptív viselkedésekhez is vezetnek. Azok a személyek, akik jobban védettek, általában befelé és elszigeteltek, érzelmileg korlátozottak, bizalmatlanok és bizonytalanok. Erősen támaszkodnak önvigasztaló anyagokra és rutinokra, és problémáik vannak a kielégítő személyes kapcsolatok fenntartásában.

Ezzel szemben a kevésbé védett egyének általában szabadabban érzik magukat, és nagyobb lehetőségük van érzelmeik megtapasztalására, ideértve az élet örömének és boldogságának megnövekedett képességét, valamint az intimitással szembeni nagyobb toleranciát. Jobban felismerik az életben rejlő fájdalmat, és úgy tűnik, hogy jobban reagálnak és alkalmazkodnak a jólétüket befolyásoló eseményekhez. Azok a személyek, akik viszonylag védtelenek, általában jobban integrálódnak, képesek teljesebb és hitelesebb életre, és általában humánusabbak másokkal szemben.

Tekintettel a nem védekező életmód nyilvánvaló előnyeire, hogyan tudjuk felismerni és jobban megbirkózni védekezésünkkel? Nyilvánvalóan nincs egyszerű megoldás, de általában elkerülhetjük azt a hajlamot, hogy merevek és határozottak legyünk, nyitottak maradjunk a visszajelzésekre, és potenciálisan olyan pszichoterápiás élményeket keressünk, amelyek a védekezésünk maximális megvilágítását és megértését kínálják.

Hivatkozások

Edwards, V. J., Holden, G. W., Felitti, V. J. és Anda, R. F. (2003). A gyermekkori bántalmazás több formája és a felnőttkori mentális egészség kapcsolata a közösségi válaszadók körében: A káros gyermekkori tapasztalatok vizsgálatának eredményei. American Journal of Psychiatry, 160(8), 1453-1460. doi:10.1176/appi.ajp.160.8.1453

Guntrip, H. (1961). A személyiség szerkezete és az emberi interakció. New York: International Universities Press.

Schore, A. N. (2003). Befolyásolja a szabályozást és az én zavarait. New York: W. W. Norton.