Sigmund Freud úgy emlegette a depressziót, mint a befelé forduló haragot. Bár sokan ezt a világ legelterjedtebb mentális egészségügyi rendellenességének túlságosan leegyszerűsítő megközelítésének tekinthetik, kétségtelen, hogy a harag jelentős szerepet játszik a depresszióban. Mint az egyik tanulmány 2016-ban megállapították, hogy az érzelmi zavarokat illetően általában a düh jelenléte „negatív következményekkel jár, beleértve a tünetek súlyosságát és a rosszabb kezelési választ”. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy „e bizonyítékok alapján a düh fontos és kevéssé tanulmányozott érzelem az érzelmi zavarok kialakulásában, fenntartásában és kezelésében”. Ha kifejezetten a depresszióról van szó, a tudomány úgy tűnik, hogy tovább támogatja Freud elméletét, és egyre jobban megmutatja, hogy a harag hogyan járul hozzá a tünetekhez. Egy Egyesült Királyság tanulmány 2013-tól azt sugallta, hogy a befelé fordulás és haragunk magunkra fordítása hozzájárul a depresszió súlyosságához.

Mivel több mint 30 éve dolgoztam depressziós ügyfelekkel, ezek az eredmények nem voltak meglepőek számomra. Sokan azok közül, akikkel együtt dolgoztam, és akik depresszióval küzdenek, közös küzdelmet folytatnak: haragjukat önmagukra fordítják. Bármennyire is igyekszem segíteni ügyfeleimnek, hogy kifejezzék haragjukat, ahelyett, hogy felvállalnám és befelé fordítanák, első kézből tapasztalom, milyen nehéz az embereknek megszakítani ezt a folyamatot. Kihívást jelent számukra, hogy felismerjék, milyen csúnya módon bánnak önmagukkal; lényegesen kritikusabbak önmagukkal szemben, mint másokkal szemben.

A depresszióban szenvedők gyakran intenzív kritikus belső hang s' amelyek állandósítják a méltatlanság és a szégyen érzését. Amikor ezt a belső kritikusra hallgatják, nemcsak depressziósabbnak érzik magukat, hanem sokkal nehezebben állnak szemben a depressziójukkal. Ez magában foglalja a kritikus belső hangok elleni fellépést, a pozitív lépések megtételét, amelyek segíthetnek nekik jobban érezni magukat (például az általuk kedvelt tevékenységekben), és szociálisabbá válnak.

Ezekre a „hangokra” feldühödni felszabadító lehet, de ez azt jelenti, hogy kapcsolatba kell lépnünk a harag alapvető érzéseivel, ahelyett, hogy magunkra céloznánk. Dr. Les Greenberg, az érzelmileg fókuszált terápia alapítója fontos különbséget ír le az adaptív harag és a nem adaptív harag között. A harag adaptív válasz, amikor határozott cselekvésre motivál a jogsértés megszüntetése érdekében. Például, amikor dühösek lehetünk, amiért ma kegyetlen módon bánunk önmagunkkal, kapcsolatba kerülünk alkalmazkodó dühünkkel, és úgy érezzük, a magunk oldalára állunk. Ha hagyjuk magunkat érezni és kifejezni az alkalmazkodó dühöt, akkor kevésbé terheltnek, szabadabbnak érezhetjük magunkat, és jobban érintkezhetünk valódi énünkkel.

A maladaptív harag viszont negatívan hat ránk. Egyrészt hozzájárulhat ahhoz, hogy áldozattá válnak, duzzognak vagy beleragadnak a sérelem érzésébe. A befelé fordított, rosszul alkalmazkodó harag példái közé tartozhat az önmagunkkal szembeni túlságosan kritikus érzés, önmagunk gyűlölete, vagy az, hogy tehetetlennek, szánalmasnak vagy tehetetlennek látjuk magunkat. A maladaptív haragból eredő, általában diszfunkcionális válaszok a múltunk traumás tapasztalataiból származó érzelmi sémákon alapulnak. Gyakran kritikus belső hangunk a helytelen düh gyökere, ami arra késztet bennünket, hogy a frusztráció és a szenvedés állapotában maradjunk.

Szinte érezzük a különbséget a között, hogy a maladaptív harag lefelé és mélyebbre sodor bennünket szorongásos vagy depressziós állapotba, és az adaptív harag között, amely megszabadít minket egy súlyos tehertől, könnyít érzelmileg, és hozzájárul a konstruktív cselekedeteinkhez. Bár félelmetes lehet szembenézni ezekkel a mélyebb, alapvető érzelmekkel, hozzá kell férnünk az alkalmazkodó érzelmekhez, hogy átalakítsuk rosszul alkalmazkodó érzelmeinket. Ez létfontosságú folyamat lehet a depresszió kezelésében.

Egy tanulmány Dr. Greenberg kimutatta, hogy az érzelmileg fókuszált terápia képes átalakítani a maladaptív érzelmeket azáltal, hogy kifejezi azt, és kiváltja az adaptív érzelem, azaz az adaptív harag válaszát. Ez a megközelítés különösen hatékony volt a depressziós tünetek, az interperszonális szorongás és az önbecsülés javításában. Dr. Greenbergként leírta ez a folyamat „egy affektíven hangolt empatikus kapcsolaton belül arra irányul, hogy hozzáférjen és átalakítsa a megszokott rosszul adaptív érzelmi sematikus emlékeket [kritikus belső hangokként artikulálva], amelyeket a depresszió forrásának tekintenek”. Ezért ezeknek a rosszul alkalmazkodó érzelmeknek az átalakítása lehet a depresszió elleni küzdelem egyik kulcsa.

A düh befelé forgatását célzó megközelítésünk, amely némi hasonlóságot mutat Greenberg megközelítésével, az, hogy a személy verbalizálja kritikus belső hangját, mintha valaki más mondaná el neki ezeket a dühös gondolatokat. Arra is ösztönözzük az embert, hogy fejezze ki a gondolatai mögött meghúzódó érzést. Amikor az emberek ezt teszik, gyakran nagy haragot fejeznek ki önmagukkal szemben. A gondolatok második személyben történő kimondásával (mint „te” kijelentések) kezdenek elszakadni durva, kritikus attitűdjeiktől, és gyakran meglátják, honnan származnak ezek a gondolatok. Ez megteremti a terepet ahhoz, hogy „visszaválaszoljanak” ezekre a támadásokra, és a saját oldalukra álljanak. A cél az is, hogy segítsen a személynek több önérzetet és kedvesebb, reálisabb nézőpontot kialakítani önmagával szemben.

Ahogy külsőre visszük negatív gondolatainkat és az ezzel járó haragot, jobban ki tudunk állni belső kritikánkkal szemben, és együttérző álláspontot képviselünk önmagunkkal szemben, úgy bánunk magunkkal, mint egy barátunkkal. Ez nem azt jelenti, hogy megtagadjuk küzdelmeinket és kudarcainkat, de azt jelenti, hogy elfogadjuk az önrészérzés gyakorlatát. Önegyüttérzés, a kutató meghatározása szerint Kristin Neff, három kulcsfontosságú elemet foglal magában: önkedvességet, éberséget és az emberiség tudatosságát. Kutatás kimutatta, hogy az önegyüttérzés gyakorlása jelentősen csökkentheti a depressziós hangulatot. Mint az egyik tanulmány Rámutattak, hogy a depresszió kialakulásának hátterében a maladaptív vagy irracionális hiedelmek állnak, azonban amikor a magas szintű önegyüttérzés segített ellensúlyozni ezeket a negatív gondolatokat, már nem volt szignifikáns kapcsolat az irracionális hiedelmek és a depresszió között. Ugyanez a tanulmány kimutatta, hogy „különösen az ön-együttérzés önkedves összetevője mérsékelte az irracionális hit-depresszió viszonyt”. Így annak az elsődleges célja, hogy valaki, aki a depresszióval kapcsolatos érzelmei megoldásával küszködik, az, hogy önmagával bánjon, és úgy tekintsen érzéseire, mint egy barátjára. Nem arról van szó, hogy sajnáljuk magunkat, hanem arról, hogy erősnek és méltónak érezzük magunkat, és kevésbé félünk a hibáktól.

Végső soron annak elfogadása, hogy a düh szerepet játszik depressziónkban, felhatalmazó eszköz lehet a jobb közérzetért folytatott harcunkban. Amikor az emberek egészségesen alkalmazkodva fejezik ki haragjukat, kevésbé érzik magukat depressziósnak. Ahhoz, hogy elérjük és kifejezzük ezt a dühöt, nem az kell, hogy fellépjünk, legyünk robbanékonyak vagy keserűek vagyunk a környezetünk iránt. Valójában ennek pont az ellenkezőjét jelenti. Ez egy olyan cselekedet, amikor kiállunk önmagunkért, és elfogadjuk, hogy nem azok vagyunk, akiknek a „hangjaink” mondják. Ez egy olyan folyamat, amikor szembenézünk azokkal a dolgokkal, amelyek bántanak bennünket, de szembe kell néznünk mindannyiunk belső ellenségével is, amely mélyebbre hajt bennünket a szenvedésünkben. Minél inkább a magunk oldalára állunk, és ellenállunk annak a hajlamunknak, hogy haragunkat önmagunkra fordítsuk, annál együttérzőbbnek és élőbbnek érezzük magunkat bármilyen kihívással szemben, beleértve a depressziót is.