A jobb szülővé válásról szóló információk nagy része a gyermeke viselkedésének módosítására szolgáló technikákra összpontosít. De hiányzik a jel. Kutatások kimutatták, hogy az egyetlen dolog, amit az ember tehet annak érdekében, hogy jobb szülő legyen, az az, hogy saját maga fejlesztésére összpontosít. Az embernek itt kell elindulnia ahhoz, hogy nevelő, ráhangoló anya vagy apa lehessen. Ha a szülői nevelésről van szó, sok okunk van arra, hogy befelé tekintsünk és emberként értsük meg magunkat, ha az a célunk, hogy jobb szülővé váljunk.

A gyerekek eltemetett és megoldatlan érzéseket keltenek saját gyermekkorunkból.

Gyermekeink gyakran felébresztenek fájdalmas érzéseket, amelyeket már régen elzártunk tudatunk elől. A gyermek ártatlansága, elevensége és spontaneitása felkavarhatja gyermekkorunk sérelmeit, és azzal fenyegethet, hogy újraaktiválja azokat. Ha kerüljük ezeket a régi érzéseket, akkor elszakadhatunk a gyermekeinkkel való szoros kapcsolattól. Időnként, amikor érzelmi kapcsolat áll fenn, kényelmetlenül érezhetjük magunkat, sőt haragot vagy haragot is érezhetünk gyermekünk iránt. Ha védve maradunk a bennünk felpörgetett érzésekkel szemben, elszakadunk gyermekeinktől, és nem leszünk igazodva ahhoz, amit ők éreznek és tapasztalnak.

Az előszóban a Együttérző gyermeknevelés , R.D. Laing ezt írta le:

Azok a kitárt karok a magány kútját nyitják meg [a felnőttben]. Ám ezekben az érzésekben, bennük keveredve egyszerre testi szagok, új és ócska szellemek, felébredt érzések keltenek fel bennem, az a halott, hogy én, aki voltam, látok a babában. A baba még mindig vonzó számomra a szív nyelvével, a nyelvvel, amelyet megtanultam elfelejteni, és teljes „szívemből” a bizalmatlanságot.

Ahelyett, hogy továbbra is védekeznénk a gyermekkorunkban elfojtott érzéseink ellen, szembenézhetünk velük, és megérthetjük a megoldatlan traumákat. Ha megértjük, mi történt gyermekkorunkban, hatékonyabb szülők lehetünk, és biztonságosabb kötődést alakíthatunk ki gyermekeinkkel. Ban ben Szülői nevelés belülről kifelé Dan Siegel kijelenti: „Saját önismeretünk integrálása elősegíti, hogy nyitottak legyünk arra a folyamatra, hogy érzelmileg kapcsolatba kerüljünk gyermekeinkkel. A koherens önismeret és az interperszonális kapcsolódás kéz a kézben járnak.

Saját magunkkal kapcsolatos kritikus érzéseinket kivetítjük gyermekeinkre.

A gyermekeinkkel szembeni ambivalens attitűdök egyszerűen tükrözik az önmagunkkal szembeni ambivalens attitűdöket. Minden ember megosztott abban az értelemben, hogy érzik a meleg önbecsülést, valamint az öngyűlöletet és az önleértékelést. Ezért nem meglepő, hogy a szülők ugyanezt az ellentmondásos attitűdöt kiterjesztik utódaikra is. A szülők gyermekeikhez való hozzáállása alapvető konfliktusaik és önmagukkal szembeni ambivalenciáik mellékterméke.

Nem ritka, hogy a szülők gyermekükre vetítve tagadják meg önkritikus attitűdjüket és negatív énképüket. Amikor ezt megteszik, akkor túlságosan kritikusak a fiatalokban ezekkel a kivetített tulajdonságokkal és jellemvonásokkal szemben. Ennek eredményeként a gyerekek egy negatív szűrőn keresztül kezdik látni magukat, ami egész életükön át velük marad.

Gyermekeinken nem úgy tudunk a legjobban segíteni, ha feláldozzuk magunkat értük, hanem ha megpróbáljuk kiteljesíteni saját életünket. Amikor részt veszünk céljaink becsületes elérésében, pozitív példaként szolgálunk gyermekeink számára. Ahhoz, hogy megtanítsuk gyermekeinket, hogyan éljenek „jó életet”, valóban meg kell becsülnünk önmagunkat, el kell fogadnunk minden érzésünket, vágyunkat és prioritásunkat, és aktívan részt kell vennünk saját életünkben. Amennyiben megőrizzük érzéseinket és hajlandóságunkat arra, hogy teljes mértékben befektessünk az életünkbe, mélyreható pozitív hatással leszünk gyermekeink személyes fejlődésére és jövőjükre. Bruno Bettelheim azt mondta: „Nem kell azt állítani, hogy tökéletesek vagyunk. De ha a tőlünk telhető legjobban törekszünk arra, hogy mi magunk is jó életet éljünk, gyermekeink, akiket lenyűgöznek a jó élet érdemei, egy napon ugyanerre vágynak majd.

Ahelyett, hogy a saját életét élné, sok szülő a gyermekén keresztül éli át. Ahelyett, hogy felajánlanák gyermekeiknek, elvesznek tőlük. Ezek a szülők valójában az érzelmi éhséget, a szeretet és a gondoskodás iránti kielégítetlen vágyat váltják ki, amelyet saját gyermekkoruk nélkülözése okoz. Összekeverik a szükség intenzív érzését és az őszinte szerelem érzését. Az érzelmileg éhes szülővel való tartós kapcsolat a gyermekben kimerültnek és üresnek érzi magát.

Ahelyett, hogy a „tökéletes” szülő vagy akár a „jó” szülő szerepének betöltésére törekednének, az anyák és apák sokkal többet tudnak nyújtani gyermekeiknek, ha valódiak velük; hiányosságaik és gyengeségeik beismerésével, saját alakuló éveik történetének megosztásával, személyes küzdelmeik és sikereik feltárásával, és általában a lehető legőszintébb kapcsolattartással. Végső soron a szülők embersége és önmaguk iránti együttérzése a legjelentősebb tulajdonsága az együttérző gyermeknevelésnek.

Hagyd, hogy gyermekeid szeressenek

Azok a szülők, akik úgy nőttek fel, hogy önmagukat szerethetetlennek tartják, gyakran ellenállnak annak, hogy közeli, gyengéd pillanatokat töltsenek gyermekeikkel, vagy ha gyermekük szeretettel néz rájuk. Amikor a szülők nem tudják elviselni, hogy gyermekeik szeretik őket, negatívan reagálnak rájuk. A gyermeknevelésről szóló könyvek nem tulajdonítják ennek a jelenségnek a megérdemelt jelentőséget. Ban ben Hódítsa meg kritikus belső hangját és Írtam:

Gyermekeinknek képesnek kell lenniük arra, hogy érezzék irántunk érzett szeretetüket, azok iránt az emberek iránt, akik valójában a szülői szerepünk mögött állunk. Ha megtagadjuk ezt a lehetőséget gyermekeinktől, érzelmileg szenvedni fognak. Meg kell tanulnunk fogékonynak lenni gyermekeink irántunk érzett vonzalmának és szeretetének spontán kifejezéseire. Ez nyilvánvalónak tűnik, mégis talán ez a legnehezebb feladat, amellyel szülőként szembe kell néznünk.